Hondó

"/Egy/ jó kutyának, halála után, a legjobb helye a gazdája szívében van."
Ben Hur Lampman

Hondó az évek alatt megöregedett. Az utolsó tél is megtette a magáét. A
maradék tavaszi hó elolvadt, a nyári virágok kinyíltak, és mi tudtuk, hogy
Hondó számára ez az utolsó évszak.
Öreg, fekete labradorunk három napja képtelen volt feljönni a teraszra. Egy fa
alatt, az árnyas fűben szundikált, ahova levittük a szőnyegét, és azon pihent.
Az öntöttvas tepsi, amely - amióta az eszemet tudom az etető tálkája volt -
mellette hevert. Azon a reggelen azonban meg sem próbálta felemelni a fejét.
Nem ivott és nem evett.
Hondót utolsó napjaiban mindenki kényeztette.
A pajtából levittem a keféjét, és leültem mellé a fűbe. Még nem vedlette le
teljesen téli bundáját. Ősz, poros szőre csomókban hullott. Beszéltem hozzá,
és úgy tettem, mintha értene engem, fejét a kezemben tartva megpusziltam a
homlokát. Megemeltem egyik mancsát, és gyengéden megérintettem megérintettem
repedezett, kemény tappancsát. Szőrét gyengéden végigkeféltem, majd kihúztam a
szálakat a keféből, és szélnek eresztettem. A szél belekapott, és elfújta a
csomót túl a kocsifeljárón egészen a magas fűig.
Az elmúlt évek színes emlékképei jutottak eszembe - amikor Hondó két napig
őrködött az elülső udvarban várva, hogy férjem hazaérkezzen az erdőtűzzel
vívott harcából; vagy amikor lányom Sarah és a kutya együtt aludtak, mint az
egyazon fáról származó levelek; az az eset amikor Matt, a fiam és Hondó együtt
játszottak a sekély pocsolyában csúszós ebihalakra vadászva.
A mi kapcsolatunkról is gondolkoztam. A kiskutya jutott eszembe, melyet egykor
a karomban ringattam, amely megtanított követni az őzek nyomát, figyelni a
vörös farkú sólyom hangját, és élvezni a zsálya illatát a zizegő szélben.
Neki köszönhetem, hogy megtanultam értékelni a frissen ásott föld, a nyirkos
gyökerek és az elázott, bogarakkal teli, élő fa illatát.
Eleredt az eső. Óriási cseppek hullottak az ablakpárkányra, a fák leveleire és
Hondóra is, de ő nem mozdult, csupán pislogott a szemével. Ismét lementem a
pajtába, ahol találtam egy régi lópokrócot, azt ráterítettem, mire ő
megcsóválta a farkát, és ismét pislogott néhányat. Mark segített nekem levinni
a kerti asztalt a gyepre, melyet azután menedék gyanánt óvatosan Hondó fölé
helyeztük.
- Nem kellene bevinnünk? - kérdeztem Markot.
- Azt hiszem - válaszolta férjem - most ott van, ahol lenni szeretne.
Később, amikor kinéztem az ablakon, és az eső már elállt, láttam, hogy Mark a
kutya mellett ül, a fűben.
A takaró gyengén mozgott, ahogy Hondó a farkát csóválta. Mark keze Hondó fején
pihent, és vakargatta a kutya füle mögötti érzékeny területet. Ültek ott - egy
ember és egy kutya; a legjobb barátok.
Matt és Sarah Hondó mellett ücsörgött egész nap. Matt lefeküdt mellé, míg
Sarah megemelte a takarót, és simogatta a kutyát.
Este Hondó békésen aludt a takaró alatt, amely a feje kivételével egész testét
beborította.
Már mindannyian elköszöntünk tőle, könnyeink is elapadtak.
Szúró fájdalom mardosott belülről, bűnösnek éreztem magam, hiszen talán be
kellett volna hozni, hogy az ágyunkban alhasson, ám valahogy mégsem bírtuk
rávenni magunkat, hogy bezárjuk a négy fal közé, és elrejtsük szeme elől a
csillagok ragyogását. Azt akartuk, hogy a holdsugár vezesse el őt a
mennyországba, és a tücskök ringassák örök álomba.
Eljött a hajnal. Harmatcseppek ültek a fűszálak élein. A nedves fűben
kuporogtam hálóingben, miközben Hondó az utolsókat lélegezte. Erős mellkasára
helyeztem a fejem, és hallgattam, ahogy hűséges szíve megszűnt dobogni.
Utoljára éreztem megszokott illatát. Amikor felkelt a nap, és a vörösbegyek,
valamint a rigók abbahagyták reggeli éneküket, végleg letakartam Hondó testét,
és bementem a házba.
Később eltemettük.
- Anya, szeretnék szedni neki néhány szál virágot - mondta Sarah, és
elszaladt, hogy keressen valami szép vadvirágot. Matt egy ágat akart keresni
kedvencének.
- Jó lenne, ha eltemetnénk vele együtt? - kérdezte.
- Igen, Matt - válaszolt Mark elcsukló hangon. - Nagyon jó ötlet.
Sarah közben pitypangokkal, néhány hosszú lila csillagvirággal, két szál
harangvirággal és vörös virágú lóherékkel tért vissza.
- Hogy tetszenek, anya? Ezek voltak a legszebbek azok közül, amelyeket
találtam.
Matt megérkezett egy hosszú, sima ággal.
- Ez tökéletes - bólintott Mark.
mind a négyen körbeálltuk Hondó sírját, megfogtuk egymás kezét, és hangosan
elmondtunk egy rövid imát.
Egy nagy, nehéz követ helyeztünk a sírra, és Sarah berakta megmaradt virágait
a kő pereme alá.
Egymást átölelve indultunk hazafelé, gondolatainkba mélyedve. Amint elhagytuk
a mező szélét, Mark lelassította lépteit, és visszaforduld. mély, szívet tépő
zokogás tört ki a kemény férfiból. láttam már korábban is könnyezni, ez volt a
második eset, hogy ennyire gyötrődött.

Egy késő délután, amikor köd borította a farmot és sem Mark sem pedig a
gyerekek nem voltak otthon, eljött az ideje, hogy elvégezzek néhány apró
munkát a ház körül. Elindultam a sövény mentén a legelőre, hogy betereljem a
birkákat. mint a juhász a nyáját, úgy vezette hangom a birkákat a ködön át
egészen addig, míg a pajta árnyéka, mint egyfajta kikötő a viharban, elő nem
tűnt a szürkeségből. Miután a birkákat épségben a karámba tereltem,
megkönnyebbülten indultam el az ösvényen visszafelé. Miközben a ködben
botorkáltam, vártam Hondó hátha elsuhan mellettem; örültem volna, ha velem
lenne.
Ösztönösen kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam selymes feketeségét, de
semmi nem volt, amit megérinthettem, csak a szürke szomorúság volt velem.
Azután eleinte csak halkan hallottam magamam, ahogyan őt hívom - magas vékony
hangú zokogás lebegett a mező felett a ködben.
- Hoooonnnndddóóó.
A hegy egy pillanatra felfogta a hangom, majd visszaverte felém -
könnyedebben, részben elnyelve. És ekkor valahonnan a színtelen távolból egy
prérifarkas válaszolt.

Page Lambert

[Forrás: Marty Becker, Jack Canfield, Mark Victor Hansen, Carol Kline: Újabb
megható állattörténetek]