Hercules, az óriás

Egy áprilisi vasárnapon piknikezni mentünk a parkba. Épp limonádét töltöttem,
amikor kiáltást hallottam. Andy, a hirtelenszőke tizenegy éves fiam futott
felénk, és úgy láttam, hosszú kanargós botot tart a kezében. Miközben az
asztal felett hadonászott vele, kidöntötte a limonádét.
- Anyúúúú - kiabálta. - Ez egy kígyó. Megtarthatom? Kérlek!
Ösztönösen nemet mondtam, de Andy tekintete elbizonytalanított.
A három gyerek közül ő volt a legfiatalabb, és aggódtam miatta. Amikor
négyéves volt, meg kellett műteni az egyik fülét, emiatt azután
beszédterápiára jártunk vele egy nagyszerű logopédushoz. egy év múlva meghalt
az apukája; és még ugyanabban az évben az orvosok a koncentráló képességével
kapcsolatos rendellenesességet is felfedeztek nála. Különleges iskolába
járattuk, és első osztálytól kezdve mindig volt mellette egy segítő-tanácsadó.
Ahogy az sokszor előfordult már az ilyen gyerekekkel, nagyon másnak és
ügyetlennek érezte magát a többiek között, annak ellenére, hogy úgy vágott az
esze, mint a borotva.
Kicsi kora óta rokonszenvezett az állatokkal. Közeledtére a morgó kutyák sorra
csóválni kezdték farkukat, a fújó macskák pedig doromboltak.
Ennek ellenére, az orvosok nem engedték, hogy kutyát vagy macskát tartsunk a
lakásban.
Ránéztem Andy kérlelő, majd a kígyó mereven figyelő szemére.
- Hol tartanád?
- Az akváriumomban. Egy fedelet teszek rá, és soha nem hagyom, hogy bántson
téged. - az arcához tartotta a csíkos fekete kígyót. - Kérlek, Anyúúúú!
Még ma sem tudom, miért, de végül igent mondtam. Ez a ronda állat mégis
hazajött velünk. Andy Herculesnek keresztelte.
Ahogy hazaértünk, Andy egyből munkához látott. Kimosta a hatvanliteres
akváriumot, berendezte: homokkal és sziklákkal pakolta meg, és a sarokba
állított egy kis lámpát, hogy Hercules ne fázzon.
Megdicsértem Andyt az igyekezetéért, és mihelyt biztonságosan az üveg mögött
volt, még a hosszú csíkos kígyót is meg tudtam dicsérni. A tarka pikkelyek
táncoltak és ragyogtak a napfényben, éppen olyan volt, mint amikor egy
szitakötő szárnyát figyeli az ember.
- Nem fog megharapni téged - ígérte Andy, amikor megriadtam Hercules
csettintő, kitüremkedő nyelvétől. - A kígyók arra használják a nyelvüket,
hogy érezzék a körülöttük lévő szagokat, a tárgyak távolságát.
Egy ilyen beteg fiúnak gyötrelmes feladat az olvasás. Andy soha nem olvasott
örömmel, bár régi akadályain - legalábbis ami az olvasási nehézségeket illeti
- már túl volt. Még tanárai is mind azt mondták, szépen halad, a könyvek
iránti szeretete mégsem fejlődött ki.
Hercules érkezése után azonban Andy bement a könyvtárba, és minden olyan
könyvet megnézett, ami a kígyókról szólt. Csodálkoztunk, mennyit tanult. Még
csodálatosabbak voltak a fiamban végbemenő változások, főleg azután, hogy
osztályfőnöke meghívta Herculest az iskolába.
Andy kisebb volt, mint a legtöbb osztálytársa. De most nagyra tartotta magát,
amikor büszkén bevitte a kígyót. Hercules ott volt vele egész nap az
osztályteremben.
Andy időnként bedugta kezét az akváriumba, és Hercules máris csúszott
kinyújtott ujjai felé, majd simán felsiklott a karjára. A játszótéren
elegánsan a nyaka köré tekeredett, napozott a meleg kansasi nap alatt,
miközben nyelve hegyével Andy arcára csettintgetett.
Amikor vége lett a tanítási évnek, Hercules újra hazajött - egy boapár
társaságában, melyet Andy a születésnapjára kapott a többiektől. A boák
fiatalok voltak és mintegy fél méter hosszúak; gyönyörű meleg, rozsdabarna
árnyékokkal díszített bőrük csak úgy szikrázott.
- Honnan tudod, hogy melyik a fiú és melyik a lány? - kérdeztem.
- Csak tudom - mondta magabiztosan Andy. - El fogom adni a kis boákat, hogy
befizethessem az egyetemi tandíjat.
Egyetem! Megint elcsodálkoztam a változásokon, amit már tudtam, a kígyónak
köszönhetek. Régebben mindig Andy volt az első, aki elnémult, mikor az egyetem
szóba került.
A nyár lassan őszbe fordult, és ők változatlanul jó társak voltak. Sokszor,
amikor Andy biciklizni ment, Hercules vele tartott, néha a kormány köré
tekeredve, néha Andy egy "kígyótáskába" rakta őt.
A hetedik osztály tananyaga minden gyerek számára meglehetősen nehéz, a
szégyenlős, bizonytalan Andynek pedig valósággal rémálomnak tűnhetett volna,
ám a kocka egyszeriben megfordult, és minden másképp történt.
A tavaly még oly magányos kisfiú most boldogan mosolygott. Büszke fejtartással
ment be a zsúfolt iskolába, és tudta, hogy róla suttognak a többiek.
- Ő az a srác, akinek azok az óriáskígyói vannak.
Emlékszem, mit mondott Andy tanára a hatodik év utolsó tanítási napján.
- Hercules önbecsülést adott Andynek. Elsősorban azáltal, hogy neki van valami
különlegessége, ami másnak nincs, valami, ami csodálatot vált ki a többiekből.
Ez pedig egy teljesen új érzés Andy számára. Egy új, de jó érzés.
A kígyó lassan megszokottá vált. Már nem keltett riadalmat, sem undort azokban
a tanárokban sem, akik eddig nem szívesen vették tudomásul, hogy a kígyó a
kisfiúval együtt jár iskolába.
Egy napon, amikor Hercules eltűnt a fürdőszobából, az egész család
kígyóvadászatra indult. Andy, amikor edzésre megy, általában odaviszi, hogy ne
mászkálja össze a lakást, amíg ő nincs otthon. Végül a mosdóban bukkantunk ré,
ahogy kényelmesen rátekeredett Andy egyik tornacipőjére, és türelmesen várta,
hogy fiam hazajöjjön.
Elbűvölve néztük, amikor levedlette öreg bőrét; egyenletesen, szép lassan, de
folyamatosan csusszant ki belőle, miközben új, ragyogó pikkelyű bőre csakúgy
csillogott rajta. Andy óvatosan emelte fel a földről  a régi bőrt, és abba a
cipődobozba tette, ahol a többi értékes kincsét tartotta.

Barbara Bartocci

[Forrás: Marty Becker, Jack Canfield, Mark Victor Hansen, Carol Kline: Újabb
megható állattörténetek)