Hercules, az óriás
2004.08.13. 11:27
Megható történet- Hercules, az óriás
Hercules, az óriás
Egy áprilisi vasárnapon piknikezni mentünk a parkba. Épp limonádét töltöttem, amikor kiáltást hallottam. Andy, a hirtelenszőke tizenegy éves fiam futott felénk, és úgy láttam, hosszú kanargós botot tart a kezében. Miközben az asztal felett hadonászott vele, kidöntötte a limonádét. - Anyúúúú - kiabálta. - Ez egy kígyó. Megtarthatom? Kérlek! Ösztönösen nemet mondtam, de Andy tekintete elbizonytalanított. A három gyerek közül ő volt a legfiatalabb, és aggódtam miatta. Amikor négyéves volt, meg kellett műteni az egyik fülét, emiatt azután beszédterápiára jártunk vele egy nagyszerű logopédushoz. egy év múlva meghalt az apukája; és még ugyanabban az évben az orvosok a koncentráló képességével kapcsolatos rendellenesességet is felfedeztek nála. Különleges iskolába járattuk, és első osztálytól kezdve mindig volt mellette egy segítő-tanácsadó. Ahogy az sokszor előfordult már az ilyen gyerekekkel, nagyon másnak és ügyetlennek érezte magát a többiek között, annak ellenére, hogy úgy vágott az esze, mint a borotva. Kicsi kora óta rokonszenvezett az állatokkal. Közeledtére a morgó kutyák sorra csóválni kezdték farkukat, a fújó macskák pedig doromboltak. Ennek ellenére, az orvosok nem engedték, hogy kutyát vagy macskát tartsunk a lakásban. Ránéztem Andy kérlelő, majd a kígyó mereven figyelő szemére. - Hol tartanád? - Az akváriumomban. Egy fedelet teszek rá, és soha nem hagyom, hogy bántson téged. - az arcához tartotta a csíkos fekete kígyót. - Kérlek, Anyúúúú! Még ma sem tudom, miért, de végül igent mondtam. Ez a ronda állat mégis hazajött velünk. Andy Herculesnek keresztelte. Ahogy hazaértünk, Andy egyből munkához látott. Kimosta a hatvanliteres akváriumot, berendezte: homokkal és sziklákkal pakolta meg, és a sarokba állított egy kis lámpát, hogy Hercules ne fázzon. Megdicsértem Andyt az igyekezetéért, és mihelyt biztonságosan az üveg mögött volt, még a hosszú csíkos kígyót is meg tudtam dicsérni. A tarka pikkelyek táncoltak és ragyogtak a napfényben, éppen olyan volt, mint amikor egy szitakötő szárnyát figyeli az ember. - Nem fog megharapni téged - ígérte Andy, amikor megriadtam Hercules csettintő, kitüremkedő nyelvétől. - A kígyók arra használják a nyelvüket, hogy érezzék a körülöttük lévő szagokat, a tárgyak távolságát. Egy ilyen beteg fiúnak gyötrelmes feladat az olvasás. Andy soha nem olvasott örömmel, bár régi akadályain - legalábbis ami az olvasási nehézségeket illeti - már túl volt. Még tanárai is mind azt mondták, szépen halad, a könyvek iránti szeretete mégsem fejlődött ki. Hercules érkezése után azonban Andy bement a könyvtárba, és minden olyan könyvet megnézett, ami a kígyókról szólt. Csodálkoztunk, mennyit tanult. Még csodálatosabbak voltak a fiamban végbemenő változások, főleg azután, hogy osztályfőnöke meghívta Herculest az iskolába. Andy kisebb volt, mint a legtöbb osztálytársa. De most nagyra tartotta magát, amikor büszkén bevitte a kígyót. Hercules ott volt vele egész nap az osztályteremben. Andy időnként bedugta kezét az akváriumba, és Hercules máris csúszott kinyújtott ujjai felé, majd simán felsiklott a karjára. A játszótéren elegánsan a nyaka köré tekeredett, napozott a meleg kansasi nap alatt, miközben nyelve hegyével Andy arcára csettintgetett. Amikor vége lett a tanítási évnek, Hercules újra hazajött - egy boapár társaságában, melyet Andy a születésnapjára kapott a többiektől. A boák fiatalok voltak és mintegy fél méter hosszúak; gyönyörű meleg, rozsdabarna árnyékokkal díszített bőrük csak úgy szikrázott. - Honnan tudod, hogy melyik a fiú és melyik a lány? - kérdeztem. - Csak tudom - mondta magabiztosan Andy. - El fogom adni a kis boákat, hogy befizethessem az egyetemi tandíjat. Egyetem! Megint elcsodálkoztam a változásokon, amit már tudtam, a kígyónak köszönhetek. Régebben mindig Andy volt az első, aki elnémult, mikor az egyetem szóba került. A nyár lassan őszbe fordult, és ők változatlanul jó társak voltak. Sokszor, amikor Andy biciklizni ment, Hercules vele tartott, néha a kormány köré tekeredve, néha Andy egy "kígyótáskába" rakta őt. A hetedik osztály tananyaga minden gyerek számára meglehetősen nehéz, a szégyenlős, bizonytalan Andynek pedig valósággal rémálomnak tűnhetett volna, ám a kocka egyszeriben megfordult, és minden másképp történt. A tavaly még oly magányos kisfiú most boldogan mosolygott. Büszke fejtartással ment be a zsúfolt iskolába, és tudta, hogy róla suttognak a többiek. - Ő az a srác, akinek azok az óriáskígyói vannak. Emlékszem, mit mondott Andy tanára a hatodik év utolsó tanítási napján. - Hercules önbecsülést adott Andynek. Elsősorban azáltal, hogy neki van valami különlegessége, ami másnak nincs, valami, ami csodálatot vált ki a többiekből. Ez pedig egy teljesen új érzés Andy számára. Egy új, de jó érzés. A kígyó lassan megszokottá vált. Már nem keltett riadalmat, sem undort azokban a tanárokban sem, akik eddig nem szívesen vették tudomásul, hogy a kígyó a kisfiúval együtt jár iskolába. Egy napon, amikor Hercules eltűnt a fürdőszobából, az egész család kígyóvadászatra indult. Andy, amikor edzésre megy, általában odaviszi, hogy ne mászkálja össze a lakást, amíg ő nincs otthon. Végül a mosdóban bukkantunk ré, ahogy kényelmesen rátekeredett Andy egyik tornacipőjére, és türelmesen várta, hogy fiam hazajöjjön. Elbűvölve néztük, amikor levedlette öreg bőrét; egyenletesen, szép lassan, de folyamatosan csusszant ki belőle, miközben új, ragyogó pikkelyű bőre csakúgy csillogott rajta. Andy óvatosan emelte fel a földről a régi bőrt, és abba a cipődobozba tette, ahol a többi értékes kincsét tartotta.
Barbara Bartocci
[Forrás: Marty Becker, Jack Canfield, Mark Victor Hansen, Carol Kline: Újabb megható állattörténetek)
|