Herceg aranykora
2004.08.13. 11:35
Megható történet- Herceg aranykora
Herceg aranykora
Először nyolc évvel ezelőtt találkoztam Herceggel, egy Hálaadás napi estén, amikor visszaérkeztem a városból egy hosszú hétvégére. Elindultunk, mint mindig, hogy megetessük lányom kancáját. Pár lépés után a kanca mögött a sötétből előtűnt egy óriási pofa. Úgy lógott a daruszerű nyakon, mint egy törött faág. Háta homorú volt, és az állat olyan lassan poroszkált mintha minden egyes lépés fájdalmat okozna számára. Ötletem sem volt, hogyan kerülhetett oda ez a lókarikatúra, sem pedig arról, hogy idáig hol rejtőzött. - Valószínűleg ez Herceg- mondta a lányom, Jeremy, miután otthagytuk a lovat, egy kupac szénával a lábánál. Az állat nagy busa felét lassan leeresztette a táplálék fölé. - Az edzőm beszélt róla - folytatta Jeremy. - Gazdái a jövő heti árverésen akarják eladni. már nem is etetik. Hálaadás reggelén napkeltekor kimentem a karámhoz, hogy megnézzem Herceget. Akkor, ott, a kelő nap fényében még képtelenebbül nézett ki. Narancs színe volt, téli szőre hosszan elállt testétől, petyhüdt hátán visszatükröződtek a nap sugarai. Arca egy tevére emlékeztetett, homloka felül szalmaszínű volt. Amint közelebb léptem, láttam, hogy szemét szorosan összezárta, mintha túl nagy kihívás volna számára szembenézni egy újabb reggellel. Görbe könnycsíkok folytak végig orrán. A ló csak akkor mozdult, amikor nagyon szükséges volt, akkor is, mereven. Reménytelen lett volna - a szokásos mércével - akármilyen másik ló szépségével összehasonlítani. Elmúlt a hosszú hétvége, ezalatt Jeremy és én gyengéd mozdulatokkal ápoltuk Herceget - úgy tűnt, nagyon jólesik neki. Elfogadta az első répát, majd a csak az ő számára kikészített szénahalom végképp eloszlatta a gyanakvását. Elhívtuk a kovácsunkat, aki másik patkót rakott mellső patáira, így egyenlítve ki lejtős testtartását és csillapítva fájdalmas billegését, melyet az első lábakra nehezedő túl nagy súly okozott. Természetesen csak úgy nem tarthattuk meg a lovat. Mindamellett nem küldhettük vissza olyan gazdához, akit nem érdekelt az állat jólléte. Telefonáltam, hogy megtudakoljam, az árverésen milyen árat adnának a licitálók a lóért. A válasz hamar megérkezett; Herceg ára 112 dollár. Jeremy szombati lovaglóleckéja után átadtam az edzőnek egy csekket. Nem tudtam, soha nem is akartam megtudni, kik voltak a ló korábbi tulajdonosai. Ahogy múlt az idő, Herceg változni kezdett. Kitartóan követte Jeremy kancáját fel s alá a legelőn, nagyon szerelmes volt belé. Szeme kinyílt, rozsdavörös foltok jelentek meg pofáján, és már kissé gyorsabban ügetett, hogy lépést tarthasson a másikkal. Még mindig úgy nézett ki, mit egy óriási szőrös játék. Külseje mindig nevetésre késztetett, de fejét már magasabban hordta, farkát is felszegte, és már nem zörögtek a csontjai. Egy eső áztatta márciusi napon kancánk életet adott egy hófehér csikónak. Ez volt az első csikónk, és éppen ezért emlékezetes pillanat volt nekem is és a lányomnak is - ám igazán Herceg számára volt jelentő esemény. Mi tudtuk, kizárt dolog, de Herceg biztos volt benne, hogy a csikó az övé. Az apaság vált a legújabb csodává életében. Innentől ő vezette a kancát, irányította az ingatag csikót, és általában is büszkébben járt. Ő választotta ki az ösvényt, amelyen jártak, az árnyékot, ahol hűsöltek délben, és a legelésre alkalmas zöld lóhere foltot. Hangja is visszatért: mélyen nyerített, és hogyha ebédidőben késtünk, egyik lábával türelmetlenül zörgette az alumíniumkaput. Amikor "fogadott fia" megerősödött, és kíváncsivá vált, Herceg is fegyelmezettebb lett. Nem nyaggatta vagy üldözte, semmi értelme nem lett volna a sietségnek, de mindig nógatta. Nem volt számunkra kétséges, hogy aki sok évvel ezelőtt elnevezte, pontosan a megfelelő nevet adta neki. Amikor a tavaszi napok melegebbé váltak,Herceg csomókban kezdte vedleni téli szőrét, amelyet a pacsirták és a vörös szárnyú feketerigók elhordtak fészket bélelni. Megengedte, hogy a kislányok felüljenek hajlott hátára, és tett velük néhány lépést. Herceg, miután önbecsülése helyreállt, szégyenletes napjait végleg elfeledte. Elszenvedte a szombati samponozásokat is; szappanfelhőben állt, tűrte a tömlőből rááramló vízsugarat, majd szárítkozott a napon. Sokat álldogált a sövény sarkánál, a hegyek irányába bámult, majd ráhelyezte állát egy sövénycölöpre, és elbóbiskolt. Esténként, miközben rávetült a lenyugvó nap fénye, úgy tűnt, mintha aranyból lenne - egy torz Pegazus, amely szünetet tart égi kalandjai között.
Múlt nyáron, miután visszatértem egy utazásról, Herceg láthatóan vékonyabb volt. A vizsgálat alkalmával kiderült, hogy élősködők vannak a testében. Az állatorvos segítségével a probléma hamarosan megszűnt, ám testsúlya folyamatosan tovább csökkent. Háromszor egy nap kenyérbe burkolva melaszban és gabonában gazdag táplálékot kapott, , azért, hogy megmozgassuk az állkapcsát. Mégis, szinte a szemem láttára zsugorodott össze, bordái újra előtűntek, , behorpadt oldala csak még jobban kihangsúlyozta az előbukkanó csontokat. Ugyanúgy elindult felém, ahogyan korábban is, ám inkább hagyta, hogy az út nagy részét én tegyem meg. Minden falatot kevesebb lelkesedéssel rágott meg, mint korábban. A tabletta, amelyet a gabonába keverve szedett, nem hatott. Napjait a magas fűben töltötte, ritkán hajolt le legelni, és egyre többször láttam, hogy szeme a messzi hegyek felé réved. Ilyen alkalmakkor halkan beszéltem hozzá, emlékeztettem, hogy mindkettőnknek mekkora szerencséje volt, amikor találkoztunk. Megnyugtattam, hogy minden rendbe jön. De Herceg velem együtt tökéletesen tisztában volt vele, hogy mi következik. A nagy narancssárga ló a szemem láttára fakult meg, és én semmit sem tehettem érte. A kanca és csikója a közelében voltak, de úgy tűnt, ő tudomást se vesz róluk. Már elhagyta őket. A könnycsíkok meghosszabbodtak az arcán, és amikor ruhám ujjával felszárítottam őket, hogy távol tartsam a legyeket, Herceg lehajtotta a fejét, hogy megvakarhassam a homlokát. Október közepén egy reggel Herceg visszament a karámba, és utoljára lefeküdt. Addigra már csak önmaga egykori árnyéka volt. Nem volt képes fölemelni a fejét, hogy elmajszolja a jó illatú reggelit, amit vittem neki. Hívtam a barátomat, az állatorvost, Johnt, aki reggelijét otthagyva eljött hozzánk. Herceget ott, a karámban altattuk el. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettünk érte - egy gyengéd lökés a hegyek felé, melyeket most már meg tudott mászni.
Egyes emberek hozzászoktak, hogy élőlényekkel veszik körül magukat. Mi ezt megszoktuk, már nem is tudunk másképp élni. Sokan eleinte nem tudják, hogy ez az együttlét egy törékeny láncra hasonlít, mely bármikor elszakadhat. Egy ló élete gyakran csupán fele a miénknek, végtelennek tűnik ugyan, de csak egy bizonyos napig. Az a nap most eljött számomra, és el is múlt. Ismét képes vagyok ezen a törékeny körön belül élni, de még mindig nem tudom elhinni, hogy este nem láthato Herceget a lemenő nap fényében, leeresztett fejjel, félig csukott szemmel, amint farka libben a szélben. Ő volt és még ma is ő a mi Hercegünk.
Irving Townsend
[Forrás: Marty Becker, Jack Canfield, Mark Victor Hansen, Carol Kline: Újabb megható állattörténetek]
|